A közös ellenség az egyik leghatásosabb egyesítő erő.
A lehetőségek ajtaja gyakran olyan hirtelen tárul ki és zárul be újra, mint a valódi ajtók viharos időben. Készen kell állnunk, hogy belépjünk, amint alkalom kínálkozik.
Hogyha túlságosan előretekintünk a jövőbe, akkor könnyen orra bukhatunk abban, ami a lábunk előtt hever.
Amit nem ismerünk, attól jobban félünk.
Amíg kisebbségek vannak, a többségnek mindig lesz baja velük. Ezen nem lehet segíteni, csak enyhíteni.
Nincs menekvés, dönteni kell, (…) lehet jól, lehet rosszul, lehetünk szabadok, lehetünk rabok, de dönteni kell.
Nemcsak az a titok, amit nem tud senki. Olyan titok is van, amit mindenki tud, de mindenki tudja róla, hogy titok.
Különb s különb poklok jutnak nekünk, és mindenki azt hiszi, hogy a másiknak jutott a jobbik.
A türelmetlenek boldogtalanok, mert mindig akarnak valamit, s mindig azt kapják, amit nem akartak.
Minden gondolatot nem kell kimondanod, az őszinteségnek is van határa. Nem kell föltétlenül hazudozni, lehet éppen hallgatni.
Ha két út között kellene választanod, soha ne válassz, hanem várj, amíg megnyílik a harmadik.
A legnagyobb bűnöm… hogy nem érzem bűneimet.
A szerelem nyelve amúgy se más. Némaság.
Nincsen olyan kevéske, melyben ne lehetne a legtöbbre lelni.
Igazán nincsen is nagyszerűbb pillanat, mint mikor a vágyak vihara nyughatatlan lelkekben csillapul.
A gyöngédség se kisebb erő, mint az erőszak.
Tömegnyi ember csendje: ez a legnémább, a legmélyebb, fenyegető és megható.
Szerelem: külön kínokból születő közös.
Minél jobban szeretünk egy emléket, annál erősebbé és különösebbé válik.
Az élet egy nagy meglepetés. Miért ne lehetne a halál még nagyobb?
Szerelem volt első látásra, utolsó látásra, örökkön-örökké tartó látásra.
Milyen különös az élet! Hogy sietünk elidegeníteni magunktól azon sorsokat, melyeket eredetileg elnyerni igyekeztünk.
Boldogság az, amikor az ember megérkezett, behúzza evezőjét és azt mondja: megérkeztem, nem megyek tovább.
Szeretet nélkül az élet: halál.
Ha szeretetre vágysz: szeretned kell! Ha társra vágysz, alkalmassá kell válnod a társulásra.
A külső pörgés mindig az önmagunktól való menekülés biztos jele.
Nem az vagyok én, akit a tükörben látok, hanem aki a tükörbe néz.
Az igazi szeretetet nem adjuk vagy kapjuk, az van.
Hogy mennyire „varázsvilágban” él minden ember, azt önmagadon nem látod. Saját ketrecéről senki sem tud.
Néha a fájdalom jobban érlel, mint a simogatás. És a szívtelenség megtapasztalása nyitja ki szívünket.
Magányos énünk börtönéből menekülünk a kapcsolatokba – és a kapcsolatokból menekülünk a magányos énünkhöz.
Két szem összevillanásában néha nagyobb titok rejlik, mint húsz év házasság történetében.
Tudod, ha engem a kútba löknek, még le sem értem a fenekére, de már zuhanás közben azon gondolkodom, hogyan fogok én innen kijutni?!
Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá sem gondolni.
Igazi arcunk szemmel nem látható. Csak szívvel, néha.
Nem tudjuk, hol van a szívünk, csak akkor, ha fáj.
Ha szeretlek, meglátom benned azt, akit te is csak ritkán látsz. (…) Ha szeretsz, olyan titkokat tudsz kihozni belőlem, melyekről én magam sem tudtam.
Akinek látod magad: azzá leszel.
A szeretet lényege az együtt. A veled. A velünk.
Akit szeretsz, arra előbb-utóbb rátalálsz, egyszerűen azért, mert össze vagy hangolva vele.
Szeretni nem lehet szkafanderben – csakis meztelenül. Aki szeret: védtelen.
Az álmokat nem lehet kényszeríteni: jönnek, ha akarnak.
Megszületünk, s gyerekfejjel még azt hisszük, hogy itt valami mese vár, csodavilág – aztán rájövünk, hogy az egész csak pocsék, fárasztó realitás.
Az ember ott a legboldogabb, ahol legközelebb él a szeretethez.
Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod – nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj – és tudod, hogy nem kellett volna.
A legforróbb pokol olyan családokban van, ahol szeretik egymást.
A borzongás ismerős jele annak, hogy megérintett valami nagyszerű.