Én mindig hittem abban, hogy az ember akár százszor is újrakezdheti, azzá válhat, aki lenni akar.
Vajon a Sorstól azt kapjuk, amit érdemlünk, vagy amit kapunk, arra válunk érdemessé?
Néha rájön az ember, hogy bekötött szemmel megy át a saját életén, és megpróbálja eltagadni, hogy maga kötötte szorosra a csomót a vakká tévő kendőn.
Olyan van, hogy az ember szeret valakit, ugye, csak azt nem szereti, ahogy az illető bonyolítja az életét?
Senki sem maradhat örökké egy helyben. Még azok körül is megváltozik a világ, akik különben jószántukból nem mozdulnának.
Mi a különbség aközött, hogy egész életedben igyekszel láthatatlan maradni, vagy pedig megjátszod, hogy az vagy, akinek a többiek látni akarnak? Így is, úgy is tettetés az egész.
Elképzelem, milyen érzés lehet, ha olyasvalaki érint meg, aki annyira szeret, hogy nem bírja nézni, hogy elaludtál. Hozzád ér, te pedig arra ébredsz, hogy keze a szíveden van.
Nagyon nehéz hinni abban, hogy a dolgok megváltozhatnak. Mindenkinek könnyebb a kitaposott ösvényt járni, mint elismerni, hogy esetleg már régóta rossz úton halad.
Ha valamit nagyon szeretnénk, akkor sokszor csak valami nagyon nemszeretem dolog útján érhetjük el.
Az ember néha csak azt látja meg, amit látni akar, nem pedig azt, ami a szeme előtt van. Néha pedig egyáltalán nem lát tisztán.
Mert az ember már csak ilyen. Ha másban nem, legalább abban reménykedik, hogy valóban a remény hal meg utoljára.
A nagyobb igazságok néha mégis megérnek egy-egy kisebb hazugságot.
Mindennek ára van. (…) Senki se mérheti le előre a tettei súlyát. Általában csak utólag derül ki, miféle kényes egyensúlyok borulnak fel a döntésünk nyomán.
Mindenki arra vágyik, hogy fontos lehessen valakinek. Hogy valaki úgy érezze, nélkülünk szegényebb lenne az élete.
Nem árt óvatosan mozogni egy olyan világban, amelybe már nem illesz bele.
Nem hiszek az önsajnálatban. Csak azoknak való, akik nem tudnak mit kezdeni az idejükkel.
Ekkor jöttem rá, mért nem sírsz soha, akkor sem, ha fáj: bizonyos fájdalmakra egyszerűen nem létezik hang.
Annak, akit szeretsz, másképpen mondod ki a nevét. Valahogy biztonságban van a neve a szádban.
Könnyebb áldozatnak lenni, mint olyannak, aki nem tudta megakadályozni, ami történt…
Vannak az életben olyan útkereszteződések, amikor nagy horderejű döntéseket hozunk, miközben nem is vagyunk ennek tudatában.
Ha nincs másod, csak egy kalapács, akkor mindent szögnek nézel.
A múltat nem lehet kiradírozni. El lehet rejteni, szép simára csiszolni, fényezni, de az ember akkor is tudja, hogy mi van a felszín alatt.
Ha az ember meggondolja, talán a ki nem mondott szavak még fontosabbak, mint a kimondottak.
Sokszor nem az idegenek veszélyeztetnek bennünket, hanem azok tudnak legtöbbet ártani, akiket szeretünk.
Nincs annál a csöndnél rosszabb, amely nehéz gyöngyként függ egy kínos beszélgetés fonalán.
Csak olyasmi hiányozhat egy embernek, amire még emlékszik.
Az ember nem attól lesz okos, hogy mindenre tudja a helyes választ. Attól lesz okos, hogy mindig a helyes kérdéseket teszi föl.
Ha az élet nem tisztességes, nekem sem kell annak lennem.
Akkor tudhatjuk valakiről, hogy illik hozzánk, ha a dolgok, amelyeket nem kell elmondania, fontosabbak azoknál a dolgoknál, amelyeket el kell.
Tudatosul bennem, hogyan épülnek egymásra a hazugságok. Úgy fedik el az igazságot, mint a festékrétegek, egyik a másik után, míg már azt is elfelejtettük, milyen színnel kezdtünk.
Az egyszerű embereket ostobának tartják, amiért hagyják, hogy fát vágjanak a hátukon. Pedig az egyszerű emberek okosak, csak nem tudják, hogyan legyenek önzők.
Tudom, hogy az első, akit megcsókoltam, korántsem lesz olyan fontos, mint az, akit utolsónak csókolok meg.
A hit jelenti az utat, amelyen elindulunk álmaink felé. Hinned kell benne, hogy képes vagy valamire, és oda is fogsz megérkezni.
Ha valaki egyszer faképnél hagyja az embert, mindig várja, mikor történik meg újra, míg végül már nem is közeledik senkihez, nehogy idővel fontossá váljon a számára. Így észrevétlenül elveszíthet bárkit.
Nem mindig hazugság, ha nem mondunk el valamit. Néha csak így óvhatjuk meg azt, akit szeretünk.
Ha olyasvalakire gondolunk, akit szerettünk és elvesztettünk, újra együtt lehetünk vele. A többi nem számít.
Nem kell elfogadnunk egymás hitét… de el kell fogadnunk, hogy mindenkinek joga van abban hinni, amiben hinni szeretne.
Az emberek azt hallják, amit hallani akarnak. Abban hisznek, amiben hinni akarnak.
A való világban gyakran a gyerekek azok, akik feltakarítják a szemetet, amit a szüleik hagynak maguk után.
Hogy lehet, hogy fogalmad sincs, mennyire fontos számodra valaki, amíg el nem veszítheted?
Mindenki tud valakinek tanítani valamit.
Egy igazi édesanya kiáll a gyermeke mellett, tűnjön bármilyen bizarrnak is a helyzet.
A „meglátjuk” valójában mindig nemet jelent.
Húzod a sors szekerét, nem számolod a lépteidet, egyszerűen mész.
Sohasem ismerhetjük meg a valóságot. (…) Minden szépségnek megvan az árnyoldala és mulandó.
Éppen az a szép a szerelemben, hogy nem tűr el semmiféle kényszert. Őszinte vonzalom.
Minden szerelem többnyire önszuggerálás… Idő és cinkosság kell hozzá, hogy kialakuljon.
Tudomásul kell vennünk, hogy a szerelem sem mentes a veszélytől, hogy azok, akik szeretik egymást, életre, halálra felelősek egymásért.